Pulizós

 

 

TÜSKEVÁR II.

Élmények a forgatáson

 

Az előző részben az ismerkedésről és a forgatás kezdetéről beszéltünk, amikor Napfényvárosi-Csahos Duci a Matulát alakító Kovács Lajost szemelte ki barátjának. Bár a stáb többi tagjával is szeretetteljes viszony alakult ki, de kettőjük között mégis szorosabbnak mondható érzelmi szál szövődött. Az ismerkedés után kezdődött el az érdemi munka, amely alatt tényleg rengeteg életre szóló élményünk lett – ezekből mesélek el hármat.

 

Reggel általában nyolc óra körül kezdődött el a munka, ha nem volt szükség a napfelkelte fényviszonyainak megörökítésére. Az egyik ilyen átlagos napon már megérkezésünkkor érezhető és szinte tapintható volt a feszültség a stáb tagjai között. Igaz, mi ebből a látszat szempontjából nem sokat érezhettünk, hiszen velünk, főleg Csipkével még ekkor is kedves volt mindenki. Magát a rendezőt, Balogh Györgyöt is olyan embernek ismertem meg, aki képes kisimítani a művészvilág néha meglehetősen nagy amplitúdójú hullámait. Csendes és céltudatos, megfontolt és életpárti. Ennek ellenére látszott rajta, hogy valami hiányzik a jelenetből, amit betoppanásunkkor forgattak: már többször vették fel sikertelenül.

– Megjött Csikasz! Be is állhat – szólt, és a pulim, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, besétált a jelenetbe. Odaült „Matula” mellé a partra, és farkcsóválva fogadta a filmben megérkező fiúkat.

– Ez az! –szólt a rendező – Megvéve! Ezt hiányoltam… – és a stáb mehetett reggelizni. Ebből is látható, hogy tulajdonképpen a filmben a kutya szerepe micsoda. Nem más, mint a való életben. Egy baráti üdvözlés, egy farkcsóválás: amit tett, nem több, és ez a hiányzó láncszem a pillanat tökéletességéhez. Kicsit kellékszerű, néha statisztaszerepnek érezhető, de mégis enélkül a látvány, az érzés, a katarzis nem olyan. Ezenfelül sok szituációban nincs szükség másra, mint egy baráti gesztusra, a feltétlen szeretet kinyilvánítására ahhoz, hogy ember és ember között egy-egy érzelmi vihar ne törjön ki, és ezt számtalanszor pont a lábunknál heverő, minket minden hibánkkal együtt szerető, hozzánk ragaszkodó kutya teszi meg, anélkül, hogy észrevennénk. A hétköznapokban mindezt talán nem is érzékeljük, talán el is siklunk felette… ám egy film forgatása közben, egy jelenet felvételekor ez egyből előbukkan, és érezteti hatását. A munka során jöttem rá erre. A Tüskevárban Csikasz az egyik összekötő kapocs Matula és Tutajos közt, a láncszem az ember és a természet között, eképpen részt vesz, sőt szerepe van abban, hogy a néző átérezze a film természetben játszódó részének mondanivalóját.

 

A „Tüskevár-érzés”

Maga a mondanivaló teljesen egyszerű, mégis nagyon nehéz megfogalmazni. Az életérzést nekem is csak a munka közepe táján sikerült megértenem – akkor, amikor azt a jelenetet forgattuk, hogy Csikasz, a puli várja Matuláékat a parton. Ekkor döbbentem rá, mennyire nem mindegy, hogy egy munkacsoport milyen eszközökkel és milyen szakemberekkel dolgozik. Laikusként bár, de bátran állíthatom, hogy technikai szempontból a stáb minden erőfeszítéssel igyekezett kihozni a maximumot úgy önmagából, mint egymásból, mind pedig az eszközökből.

A nyári kánikulai világosságban azt hinné az ember, hogy fénytechnikára nincs is szükség, ám a különbség az alkalmazásával megdöbbentő. Hogy „Csikaszt” a parton tartsuk, akár a harmadik felvétel erejéig is, jómagam ladikba szálltam, az operatőri gárda mögé ültem, és onnan csodáltam végig a tapasztaltakat. Nem is ladik volt ez, hanem két egymáshoz rögzített ladikra szerelt speciális tutaj, amelyen a kamera és kezelői helyezkedtek el. Olyan tökéletesen sikerült megépíteni, hogy tökéletesen visszaadta azt az érzést a kamerának, amit az ember ladikban ülve tapasztal, de kizárólagosan vízszintes mozgásával nem tette pontatlanná, zavarossá a felvételt, mert nem ingott a kamera. A fejünk felett délidőhöz közeledő nyári nap sugarait Kürtös Előd és Bezdán István fénytechnikusok alufóliával bevont habszivacs-lap segítségével gyűjtötték össze. A lap szögét úgy állították be, hogy a tükröződő napsugarak vízszintesen szétszóródjanak a Holt-Tisza partszakaszának vizén. És mindez még fokozódott, hiszen a holt-víz tükre nemcsak visszatükröződő képet adott a parton ülő pulimról, hanem a lassú fodrokon megpattanó fénysugarak csodálatos játékot űztek a puli avétos tincsein, sőt fekete orrán is. Alig bírtam megállni, hogy a vízbe ne vessem magam, ki ne rohanjak a partra, és meg ne simogassam ezért a képért a kutyámat!

Ám az élet a csodálatos élményeket is fokozni képes. Ha egy színész állt volna a parton, akkor egy statisztát megkértek volna arra, hogy a víztükröt mozgassa meg egy eszközzel, bottal, mert a fény játéka úgy a legérdekesebb a szereplő arcán. Mindezt a pulim mintha átérezte volna, várakozó izgalmában belegázolt a vízbe, és pulitól kissé szokatlan módon, türelmetlenül a bele is ült a sekély vízbe. Megoldotta hát statiszták és segítség nélkül azt, hogy a pillanat még tökéletesebb legyen. Majd, mint egy színész, aki tudja, mi a dolga, tett egy mozdulatsort. A partszakasz két szélén ugyanis egy-egy öles nyárfa állt, mintegy festői keretet adva a jelenethez, a látványhoz. A kutyám ült a parton, türelmetlenül várta, hogy mikor megyek már végre ki hozzá a vízből. Egy színésznek, egy embernek elmondhatjuk, hogy dramaturgiai szempontból kedvezőbb lenne, ha nem csak statikusan ülne a parton, hanem tenne egy mozdulatot. De miként magyarázza az ember el ezt egy kutyának? Sehogy! Mégis, Csipke mintha mindezt megérezte volna, mintha hatodik érzékből rájött volna erre: ült, aztán egyik nyárfától elszaladt a másikig, majd vissza, végül visszaült eredeti pozíciójába.

Úgy gondolom, ez az egész jelenet a fényekkel, mozdulatokkal, látvánnyal együtt eddigi kutyázásom leggyönyörűbb pillanata volt, és hiszek azoknak, akik azt vallják: léteznek az életben olyan pillanatok, amelyekért érdemes élni. Mikor az ember úgy érzi, hogy abban az egy pillanatban a Hold és a Nap, a Föld és az Ég, és minden, minden együtt van, egyszerűségében, természetességében tökéletesen. Egyben magyarázatot is nyert vele a „Tüskevár életérzés”, valamint példát statuált nekem, mi is a kutyázás, a pulival való foglalatoskodás leglényege. Nem kell és nem is szükséges nagy dolgokra gondolni, csupán saját világunk miniatűr pillanatait kell értékelnünk, ha kell, átértékelnünk, hogy ne szaladjunk el egy-egy ilyen történés mellett. Nem szabad elfeledkeznünk a nagy divathajhászás, nyugati kultúrbeáramlás, szépségről, helyességről szóló értékátrendeződésünk közepette arról sem, hogy vannak olyan valós természeti és emberi értékeink, amelyek fontosak, lényegesek. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy ennek megéléséhez nagy szavakra, nagy dolgokra van szükség.

 

Ugatás a hangos csendben

A megtörtént és átélt pillanatok következtében a stáb minden egyes tagja megszerette Csipkét. Az érzés kölcsönös volt, mert Csipke sem mulasztott el begyűjteni egyetlen simogatást, cirógatást sem.

– Hogy fog ő ugatni? – kérdezték többen pár nap eltelte után, amin magam is elgondolkodtam. Annyira megszeretett mindenkit, hogy egyetlen, pulira jellemző morcos vakkantást sem produkált. Egészen addig, amíg egyik nap a kelleténél hamarabb érkeztünk a forgatás helyszínére. Mivel este a munka elhúzódott, így másnap később kezdődött. Mi már negyedórája az étkezősátorban ültünk, vártuk a többieket. Teljes csend, illetve a természet csendje hallatszott csak. Ez az egyetlen némaság, ami mégis hallható. Az ember úgy érzi, mintha megsüketült volna, csak néha egy-egy madárcsicsergés, nádsusogás, békakuruttyolás bizonyítja be, hogy érzékszervünkkel semmi baj. A civilizáció alapzajához túlságosan hozzászokott fülünk számára furcsa érzés a Tüskevár hangja.

Balogh György rendező érkezett először. Az autóból már a töltésoldalban kiszállt, úgy gyalogolt le a vízparthoz. Léptei azonban messziről hallatszottak, a cipők által súrolt növényzet hangját Csipke fülébe fújta a szél. A sátorhoz érkezéskor pedig megtorpant, mert meglepődött. Meglepődött először azon, hogy mi már ott vagyunk. A toppanó hangnál nem is kellett több Csipkének: „Bábábábábá…” – ugatta meg a fülét bántó hangokat produkáló lábakat.

Tehát a megoldás. A forgatás ebédszünetében a kunyhót Sípos Gábor hangtechnikus bemikrofonozta, és elvonultam a pulimmal 20 percnyi meghitt pihenőre. 20 perc csak ketten: megkértünk mindenkit, hogy véletlenül se jöjjön a kunyhó közelébe. Én úgy tettem, mint aki alszik, hogy Csipke feladatának érezze engem értesíteni a történésekről. Közben persze az drukkolástól dehogy aludtam én: izgatottan vártam, sikerül-e felvenni a hangokat. Az eltelt idő után lépteket hallottam. Még a pulim tekintetét is szinte éreztem magamon, hogy rám néz: hallom-e, hogy valaki közeledik. Szemem csukva, nem mozdultam. A gyalogos a kunyhónál megérkezése jeléül még toppantott is egyet. Meg is lett a gyümölcse: a kutyám ugatott. Én rettentő büszke voltam rá, mert annak ellenére, hogy mindenkit megszeretett a helyszínen, azért mégis dolgoztak benne a puli-ösztönök, jelzőkutya-mivolta, képessége. És a kutyázásban nem is kell örömtelibb érzés, mint az, amikor a kutya, akivel az ember foglalkozik, gazdájának, főnökének tekint, sőt olyasvalakinek, akit vigyáznia, figyelmeztetnie kell. Nem hagyott hát cserben minket a pulim, és az ösztönei által lehetővé tette, hogy a filmbéli Csikasz ne csak szeressen, de ugasson is, ha valami esetleg nem tetszik neki.

Mindebből érzékelhető, hogy a tüskevári természetesség „eljátszása”, filmvásznon történő visszaadása nem is olyan egyszerű feladat, és hogy mi minden szükséges hozzá. Mert a nézők és a laikusok esetleg nem látnak mást, mint egy jelenetet a filmben, hogy Csikasz szalad. De az, hogy a felvételkor a puli a megfelelő helytől a megfelelő helyig, a megfelelő irányba, a kamerának és a fényviszonyoknak megfelelő szögből, éppen a mikrofon mellett fusson el, nagyon összetett feladat, ami mögött egy évnyi kutyaiskola, rengeteg munka áll – és ez nem csak az én érdemem, hanem a Sándorfalvi Kutyakiképzőé, a mindennapi foglalkozásoké és törődésé is. Ez idő alatt és a forgatás alatt is olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyekért bátran kijelenthetem, hogy megérte és érdemes volt. A munka során egyetlen filmkockát sem néztem vissza, mert a felvétel pillanatait átéltem és láttam, ki is alakult bennem egy-egy kép. Ezért kíváncsian várom a filmet, hogy a rendező a vágás és technikai stúdiómunka során mit hoz ki belőle, miként adja vissza ezeket a képeket, érzéseket a film.

 

Tari József