PULI KULTÚRA

A magyar szépirodalomban és a honi művészeti ágakban, kultúrában nemcsak a Tüskevárban szerepel Puli, hanem számos alkotás alanya ez a kutyafajta. Ennek bizonyságára álljon itt néhány példa tanulságul. Tisztelt alkotók, költők, írók, művészek, rendezők és médiafigyelők! Az eddigieket köszönjük, a továbbiak során a lehetőség adott és szabad.

 

Fekete István - BOGÁNCS

részlet

„Bogáncs egy szeles decemberi éjszakán látott “napvilágot”, ámbár akkor csak a hold világított, az is csak imitt-amott, ahogy kibukkant a nyargaló felhők közül, vagy beszaladt valamelyik széltépett égi vitorla mögé.

Ezekből a külső jelekből azonban Bogáncs mit sem tudott, mert az akolban sötét volt, meleg, és csak a birkák opálos szemei tükröződtek néhol, mint a szénaszagú álom öntudatlan kis lámpái. De a kiskutya ezeket sem láthatta, hiszen még vak volt, és szeme csak néhány nap múlva nyílik látásra.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy Bogáncs nem volt azonos a bogáncs nevezetű növénnyel, amely szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár – állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.

Igaz ugyan, hogy Bogáncs sem tudja, hogy ő kutya, mégpedig pumi a javából. Tehát nem puli, hanem pumi, aki ugyancsak a pásztorkutyák felekezetébe tartozik, de belül nyurgább csontozatot, kívül pedig rövidebb szőrt visel. Más különbség nincs köztük, csak hasonlóság, ami a hűséget, okosságot, kitartást és bátorságot illeti.

Ezekből a nevezetes tulajdonságokból ezen az éjszakán persze nem látszott még semmi, de még világosságban sem látszott volna más, mint egy kis, enyhén szőrös valami, amiből lehet, hogy kutya lesz, de az is lehet, hogy csak házinyúl.

Természetesen kutya lett, mint a Bogáncs-nemzetség utolsó hajtása.

Egyedüli hajtása.”

Csontváry: VIHAR A HORTOBÁGYON

 

Móra Ferenc - PULI

  Nemhiába hogy magános gyerek voltam a malomházban, sokáig az maradtam az iskolában is. Nem tudtam sehogy se közéédesedni a többi gyereknek. Csak a kis Cötkénnyel barátkoztam össze, mert az is olyan kevés beszédű, öreges kisfiú volt, mint én magam.

  De mikor megüresedett mellettem a helye a padban, megint egészen egyedül maradtam. Se én nem kerestem a fiúk barátságát, se ők az enyémet. Ha valamelyik megszólított, szerettem volna a tulajdon ködmönöm zsebébe bújni.

  Emlékszem rá, hogy mikor még majorsága volt szülémnek a malomház udvarán, a kiscsirkék közt mindig volt egy kiverős, aki sohase tartott a többivel. Én is ilyenformán voltam a fiúkkal. Ha ők kint hányták a hengerbuckot a füves udvaron, akkor én bent maradtam az iskolaszobában, és négykézláb bujkáltam a padok alatt. Ilyenkor mindig medvének gondoltam magamat, próbálgattam mindenféle ijesztő morgásokat, és föltett szándékom volt, hogy ha a nagy Cintula most belép, akkor ráugrok és szétszaggatom.

  Ez a nagy Cintula volt a legnagyobb és legvásottabb fiú az osztályban. Irigyeltem is, meg féltem is tőle. Azért irigyeltem, mert ha két ujját a szájába tette, olyan sivítósan tudott fütyülni, mint a vasút. Titokban én is próbálgattam ezt, utoljára már az egész öklömet bedugtam a számba, mégse lett belőle egyéb, mint hogy majd megfulladtam.

  Félni meg azért féltem a nagy Cintulától, mert borzasztó erős volt. Egy karján is megbírja a tótágast, azzal dicsekedett. Ezt a tudományát ugyan nem mutatta be soha, de én elhittem neki. El is határoztam, hogy medve képében is csak hátulról ugrok rá, hogy meg ne tudja, ki szaggatta szét.

  Persze a nagy Cintula mindig arccal előre lépett be a szobába, és így a szétszaggatásból soha se lett semmi. A dühös vérmedve úgy összegömbörödött, mint a sündisznó, és mindig úgy tett, mintha leejtett volna valamit, és azt keresné.

  A nagy Cintula persze ravasz fiú volt, és akárhányszor csak azért is betoppant a terembe, hogy rám ijesszen. Egyszer aztán az egész osztály füle hallatára azt mondta a tanító úrnak:

- Tanító úr, kérem, ez a ködmönös fiú mindig úgy bujkál a padok  alatt, mint egy puli.

  A tanító úr ugyan a méterrúddal a feje búbjára koppantott a nagy Cintulának, de énrajtam az már nem segített. A `puli` nevet többet le nem lehetett rólam mosni. De még azt csak elviseltem volna, ha tisztességesen pulinak szólítanak. Csakhogy úgy szólítottak ám, ahogy Messzi Gyurka szokta a Mitvisz kutyát:

- Ne, puli, ne!

  S mikor a megbérmálás után a tanító úr legelőször fölszólított, a nagy Cintula megint elvihogta  magát  az utolsó padban, s halkan kipisszegett a keze feje mögül:

- Pssz, pssz, pssz!

  Arra én úgy megszégyelltem magam, hogy se fűt, se fát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet. Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat értelmes beszédre nyitni. Csak tátogtam, mint a potyka a horgon. Mindig a fülembe ütődött a `pssz, pssz`. Olyankor is hallottam már, mikor senki se tett úgy.

  Tanultam pedig én annyit, hogy egész belefakultam már. Tündérkém ugyan nem vette észre, se szülém, akit minden vasárnap fölkerestem a malomházban, de Messzi Gyurka megcsóválta a fejét, mikor benéztem hozzá a kukoricaszár kunyhóba.

- Nagyon nemszeretemszíned van, gyerek. Olyan vagy, mint ősz elején a tarhonyás zacskó. Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal?

- Szolgabíró, Gyurka bácsi - feleltem hirtelen. Mert akkoriban sokat láttam a szolgabírót tükrös hintóban elhajtani az iskola előtt.

- Hát hiszen utóvégre az is tisztességes mesterség - bökdöste az öreg a hosszú botjával a kukoricák porhanyó tövét. - De te már olyan nagyon okosra tanulod magad, ahogy a színedről látom, hogy azzal a nagy ésszel csősz is lehetnél.

  Én mindig tudtam, hogy a csőszmesterséghez ész kívántatódik, hanem öreg barátom még többet ért, mint amennyire én becsültem.

  Azt kérdi ugyanis tőlem harmadnapra a tanító úr az iskolában:

- No, Gergő, mikor találkozol megint a csősz bácsival? Hogy is hívják csak? Messzi Gyurkának, ugye?

- Annak - feleltem minden csodálkozás nélkül. Egészen rendén valónak tartottam, hogy Messzi Gyurkát a tanító úr ismerte.

- Na, hát ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Derék ember, nagyeszű ember az.

  Büszkébb voltam, mintha engem dicsért volna meg a tanító úr, hanem azért az üzenetet mégse adtam át Gyurka bácsinak, mert nem engedett szóhoz jutni, mikor másik vasárnap fölkerestem. Kiabált elébem már messziről:

- Tyű, kukorica meg a bajusza! - ráncolta össze a seprűforma szemöldökét -, rossz hírt mondtak rólad, Gergő deák. Nem lesz már belőled kukoricacsősz, de még szolgabíró se. Szót értettem a héten a tanító uraddal. Betisztelegtem hozzá a Mitvisszel együtt. Vittünk neki egy kis gyenge kukoricát. Már csak mondja meg, mi válik belőled, tej-e vagy túró. Hát nem jót mondott rólad. Se tej, se túró, azt mondja, hanem aludttej. Mindig ijedt vagy, ha szólnak hozzád, mint délben a hajnalicskavirág.

  Nagyot fújt Gyurka bácsi, és megtörülgette a verejtékes homlokát az inge ujjával. Nyilván világéletében nem beszélt még ennyit egyfolytában. De aztán megint csak megszólalt:

- Hát mondd meg most már énnekem, szolgám: mért hagyod otthon az eszedet, mikor elindulsz az iskolába?

- Viszem én azt magammal, Gyurka bácsi, csak nem merem előadni – törtem el a kis mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszű barátomnak, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.

  A csősz megcsóválta nagy szürke fejét.

- Ejnye, ejnye, öcsém, hogy erről előbb nem szóltál! Tudok ám én orvosságot errül is. Mindjárt előkerítem, megállj!

  Azzal lebukott a kunyhó belsejébe. Vártam szívszakadva, mit hoz a gyávaság ellen ez a nagyeszű ember.

  Nem tudtam tisztán látni, mikor visszajött, rossz bográcsot szorongat-e a hóna alatt vagy pár szárítószakajtót. Mikor elém tartotta, akkor láttam, hogy a rejtélyes holmi valami nagy kajla juhászkalap lehetett fiatalkorában. Most már csak madárijesztő fejébe lehetett volna tenni: csak úgy füstölt belőle a por, ahogy szétterítette a földön, és megrázogatta gyöngéd szeretettel.

- Mit szólsz ehhez, deák úr?

- Hát elég csúnya jószág.

- De szép volt ám ezelőtt negyven esztendővel, hékám! Olyan volt ez, mint a bársony, míg a zsír ki nem verte! Meg volt ez festve szép bakacsinfeketére, míg a penész ki nem szívta belőle a festéket! Volt ennek selyempántlikája, míg az egér le nem rágta róla. Vadonatúj kalap volt ez, mikor én juhászbojtárrá cseperedtem!

- Föl nem tenném száz forintért - mondtam gyanakodva.

- Fölteszed biz ezt, deákom, száz forint nélkül is. Mert ennek a kalapnak az a fortélya van, hogy akinek ez van a fején, az testben, lélekben százszor olyan erős lesz, mint azelőtt volt.

- No, akkor ez olyan lehet, mint a Fortunátus kalapja - tátottam el a számat.

- No,  gyerek, ne tátogj, hanem bújj bele. Énbelőlem is azért lett ilyen nevezetes ember, mert ebben nevelkedtem.

  Már akkor rá is ejtette a fejemre az egyszer volt, hol nem volt kalapot. Király a fia fejére nem teheti olyan büszkén a koronát.

- Olyan  vagy  benne, mint Árgyélus királyfi. Kár, hogy az én kvártélyom falán nincs tükör - rá nem ismernél magadra, ha belenéznél.

  No, éppen elég tükör volt nekem hazafelé menet az utca. Még az ismerős kutyák is mind megugattak. Minden ember jókedvű volt, akivel találkoztam, még olyan is volt, aki azt mondta a másiknak:

- Nézd csak azt a kisgyereket!

  Kezdtem hinni, hogy valami nagyszerűen állhat nekem az öreg kajla kalap. De a kapunkban mégiscsak lekaptam a kajlát, és elővettem a hónom alól a pörgét. Nem akartam, hogy Malvinka néni előre megtudja, miben törjük mink a fejünket a nagyeszű csősszel.

  Éjszakára a kertben hált a kajla kalap, jól teleszítta magát harmattal. Alig bírtam emelni, olyan nehéz volt, s egyszerre leszaladt az orrom hegyéig. Minduntalan fel kellett tologatnom, hogy egy kicsit kinézegethessek belőle a világba.

  Még messze volt a nyolc óra, a fiúk mind az iskola előtt nyüzsögtek a kocsiúton. Persze most is a nagy Cintula vitte köztük a szót, de ahogy engem meglátott, mindjárt felém fordult, és elrikkantotta magát:

- Nini, gyerekek, nézzetek csak oda, milyen szép kalapos puli!

  "No - meresztgettem a nyakamat a ködmön meg a kalap közt -, most mindjárt kipróbálom, mit tud a kajla!"

  Azzal ledobtam a könyvem, és se szó, se beszéd, nekiugrok a nagy Cintulának, megkapom derékon, s úgy teremtem a földhöz, hogy csak úgy nyekken. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát, és mikor föleresztettem, azt mondtam neki:

- Ha elég nem volt, szóljál máskor is.

  Fölcihelődött a nagy Cintula, de nem szólt se jót, se rosszat, csak az oldalát tapogatta. Aztán hirtelen beült a padba, s előszedte a könyveit, mintha ő volna a legszorgalmasabb gyerek a világon.

  Megérezte, hogy lemúlt róla a királyság, és jól érezte. A fiúk engem fogtak körül, mint valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám végigsimogathatta:

- Ejnye, de szép kis ködmön! Ejnye, de takaros kis kalap!

  Mikor bejött a tanító úr, és engem szólított fel elsőnek, ránéztem a fogason a kalapra, és úgy mondtam a leckét, mint a vízfolyás, alig lehetett megállítani. A tanító úr csodálkozva nézett rám, mintha kicseréltek volna.

  De nem is vártam ám vasárnapot, hanem iskola után mindjárt kinyargaltam a Messzi Gyurka birodalmába. Lengettem elejbe a kajla kalapot messziről.

- No, szolgám, hány hét a világ? - hunyorított rám jókedvűen. - Tett-e csudát a híres kalap?

- De tett ám - újságoltam büszkén -, nem vagyok már puli!

  Erre aztán nagyot nevetett az én öreg barátom, és lekapta a fejemről a Fortunátus kalapját:

- No, hát akkor nincs már rá szükség, ne járj benne, a világ csúfjára. Csak nem gondolod, te csacsi, hogy ebben a rossz kalapban valami bűbájos erő van? Hanem azért ne hagyd el magad nagy kalap nélkül se, szolgám, hanem akárhová kerülsz, állj meg a talpadon emberül.

/Kincskereső Kisködmön/